Mordechai in da Holy Land

Mitévő legyen az a rabbi, akinek elege van már a világban előforduló szomorú fejleményekből (és ezeket ortodox lévén mind az Örökkévalónak tudja be)? Nyilván nem írhatja azt, hogy "a kurva I....", explicit nem lehet anyázni Adonájt. Frappáns a hősünk, úgyhogy nem kell félteni, példázatokat alkot! Például királlyal helyettesíti Istent.

A Talmudban három fajta királyos példázat-történet van, mindhárom arról szól, hogy miképp abuzálja a király az alárendelt szereplőket. (Értsd: miként kell szenvednünk istenünk miatt.) Az első kategóriában az abúzus áldozata a királyfi, akinek rendszerint apja erőszakos viselkedését kell elszenvednie, a második esetben a király egy szeretőn éli ki dühét, a harmadikban pedig a saját lányán - szexuális töltet nem marad el.

L'masal (például):

"R. Júda mondta R. Hama nevében: "Ez olyan, mint a király, aki nagyon kívánta, hogy a lánya foglalkozzék vele. Mit cselekedett hát? Kiküldte az udvar egész népét a mezőre. Mikor kimentek, mit tett? Jelet adott a szolgálóinak, akik ráugrottak a királylányra. A lány így kiáltott: "Apám, segíts!" Ő így felelt: "Ha ezt nem tettem volna, nem szólnál most hozzám." (Sir haSirim Raba 2)

Csak vész esetén gondoltok az Örökkévalóra, mi? 

"Midőn Fáraó közeledett, felvetették Izrael fiai szemeiket és íme, Egyiptom vonul utánuk; akkor nagyon féltek és kiáltottak Izrael fiai az Örökkévalóhoz." (2 Móz 14:10)

Korábban nem jutott ám eszetekbe, mi?

---

Minderről egyik kedvenc órámon volt szó, ahol Isten és Izrael viszontagos szerelmi viszonyáról tanulunk az állandóan mosolygó Sosánával, egy bűbájos tanárnővel, akinek az első naptól kezdve udvarolnék, ha nem lenne férjnél, nem élne egy másik országban és egyebek. Még korábbi órák anyagáról is fogok tudósítani, türelem, annyi minden történik, időm meg századannyi sincsen.

Volt egyszer két neológ haverom a Szim Salomban, és jókat nevetgéltek azon, hogy jabadam-jabadam-jabadaommolunk a Lekha Dodi versszakai közt. Múlt pénteken a King George utcán található Nagy Zsinagógában fogadtam a szombatot, és jelentem, ők ugyanezzel a dallammal üdvözlik a sábáti királynőt. (Tudom, hogy szerelmes vagyok a Kol HaNeshamába, ott lett volna a helyem, nem kell emlékeztetni, de a kíváncsiságom mindig is erősebb volt a hűségességemnél.)

Forrás: jerusalemgreatsynagogue.com

Voltunk vagy ötszázan férfiak (a nőket eldugták a karzatokra, hogy véletlenül se zavarják az imát), a társaság fele charedi volt, negyede charedi light, a maradékot pedig a magamfajta jött-mentek alkották. Tőlem balra egy ultra hajlongott mindvégig állva olyan erővel, hogy vártam, mikor röpül le a fejéről a strájmli, jobbomon egy amerikai fiú foglalt helyet, aki még arra sem vette a fáradságot, hogy levegyen egy szidurt a polcról, előttem három pingvin-gyerek üldögélt az apjukkal, csak az Ámidánál álltak föl, akkor viszont föl-alá dobálták magukat. Ugyan a cházzán szefárdi kiejtéssel nyomta a műsort (nem teljesen alaptalan a műsor kifejezés: maradjunk annyiban, hogy akárcsak a Dohányban vagy a Frankelben, itt is voltak sokan, akik újságot olvastak, trécseltek ima alatt), de ez nem akadályozta meg az istentiszteletben aktívan résztvevő népek zömét abban, hogy askenázuljanak.

Én úgy mentem oda, hogy majd nézek ki a fejemből, és nyilván esélyem se lesz követni: ahhoz hasonló élményre számítottam, mint amikor egy hindu templom szertartásán voltam jelen, vagy amikor keresztény templomokban nézek/hallgatok evangélikus lelkésznőt, körben ülő kvékereket vagy fekete-afrikai katolikus papokat - és ministránsfiúkat. Ehhez képest az elejétől a végéig aktív részese voltam a mincha, kábálát sábát és mááriv istentiszteleteknek. Valószínűleg olyan képességeket is elsajátítok a jesivában, amiket föl sem fogok... De van még valami, ami nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ilyen otthonosan mozogtam a Nagy Zsinagógában: ugyanazokat a dallamokat használják, mint mi a Szim Salomban!

Basszus, kénytelen vagyok belátni, hogy a Szim Salom Progresszív (?) Zsidó Hitközség nuszáchja jobban emlékeztet a Nagy Zsinagógáéra, mint más egaliter hitközségekére. Emlékszem, mikor először voltam külföldön reform zsinagógában, egy dallamot sem ismertem, mert mindent vidám-pozitív változattal énekeltek, aztán minél több helyen jártam, Glasgow-tól Párizson át Lotánig, be tudtam szállni az éneklésbe, mert az előző - külföldi - élményeim során megtanultam őket. Most a Kol HaNeshamában vagy a Har-Elben már megy minden teli torokból. De mi, pesti reformok konzekvensen ugyanazokat a gyászindulókat fújjuk, mint az askenázi-ortodox körök... (Nem véletlen, hogy a Sz''S-os liturgiától függetlenül, általam levezénylett júl. 7-i közös sáchriszon igyekeztem minél kevesebb olyan dallamot használni, ami nálunk rendszerint napirenden van. Akkor pusztán ösztönösen cselekedtem, de most már racionális érvek is kezdenek megfogalmazódni bennem.)

A Szim Salomot megjárt moden ortodox haverjaim mondták, hogy mi látens charedik vagyunk. Az azért talán nem, ám valami nem kóser, az biztos - még emésztem. Aztán meglátjuk, hogy lenyelem vagy kihányom-e.

Kávézó a kertben.

Éjszaka nem tanul Tórát az ember.

Nyári végi fesztivál.

Tejjel-mézzel folyó ország. (Ezt mondjuk az ulpán nélkül is tudnám.)

Az új Jeruzsálem.

Klasszikus homeopátiai kurzus. (Ivritül: Kursz b'homeopátijá klászít. Csupa szép óhéber szó.)

Szőnyegek és parketta.

A melegfelvonulás tarka-barkasága után erős váltás következett a sötétedés utáni programomban: elsőnek az izraeli-palesztin határ túloldalán található American Colony Hotel, ami Mose kedvenc helye a városban, és ha már arra jártunk, hazafelé Meá Seárimon keresztül mentünk. (A címben szereplő Kelet-Jeruzsálem címke tulajdonképpen csupán blikkfang, belátom. De megyek majd oda is, jövő szombaton, folyt. köv.!)

Én elhiszem, hogy Mosét lenyűgözi a sok fontos ember, aki megfordul a Colony-ban - abból, hogy a kávézóban a manager előre köszönt neki, amúgy is leesett volna, hogy nem először jár itt, ha nem mondja -, de én csak az ultraburzsuj giccsparádét láttam az egészben. 
Sokkal jobban izgatott a szálloda melletti mecset, ahol épp a ramadáni böjt aznapi kimenetele után volt istentisztelet jó hangos müezzinnel. Amúgy minden nap tűzijátéktól hangos a környék, ahol lakom, ti. a határtól nem messze tartózkodom, a muszlim haverok pedig rendkívül örülnek neki, hogy a napfelkelte óta tartó böjtnek végre vége.

Megjegyzem, kipa helyett most mindkettőnkön sapka volt. Ja, és nincs határőr, meg mindenféle hülyeség, hogy a zsidókat a biztonságuk érdekében nem engedik át K-Jeruzsálembe, amivel egy-két naiv/iszlamofób/ultracionista haverom riogatott.

Az American Colony Hotel egy terme. Forrás: kerdowney.com

Visszatérve az izraeli részre Meá Seárimba csöppentünk - kiderült, hogy miért élvezem én ezt a negyedet olyannyira, kísértetiesen emlékeztet Külső-Erzsébetvárosra, ahol már pár éve éldegélek. Az emberekkel és szeméttel teli utcák, a patkányok, a kóbor állatok, az egymás hátára épült házak, a rengeteg kisbolt - abszolút otthon érzem magam, mert a környék emberien gyarló, természetes. Ettől függetlenül persze nem költöznék ide, mert itt azért az emberek összetétele kevésbé vonzó...

Azt nem tagadhatom mindenesetre, hogy elképeszt, micsoda élet van ezeken a sötét utcákon még este tíz után is. A boltok mind nyitva, tele vásárlókkal, gyerekek játszanak kinn s a többi. (Ha jobban belegondolunk, mikor máskor lenne ideje szegény charediknek shoppingolni, hiszen egész nap a Talmud fölött görnyednek...)
Mose amúgy 1,5 évig ebben a negyedben lakott, ezalatt egy jesivában bóherkedett - "de az nem szivárványszínű volt, mint a tied, hanem fekete-fehér", ahogy mondta -, meg is mutatta, imitálta a jiddisül ajvékoló ros jesivát stb. Hatezren tanulnak ott. Megmutatott egy askenázi és egy szefárdi minjángyárat, ahová tizesével napi 24 órában engedik be a férfiakat, de előtte elvitt a kedvenc pékségébe, ahol megvetetett velem egy jerusalmi kugel (az ő kiejtésével: kigel) névre hallgató borsos szörnyűséget. Azzal a lendülettem kezdtem el enni, hogy ez sütemény, de aztán kiderült, hogy sós. Szerinte nincsen sábeszi vacsora enélkül. Ha eddig valahogy kibírtam, ezután is csak sikerül...

Meá Seárim éjszaka. Forrás: m1key.me

Miután ideiglenesen megbízott buziügyi államtitkárként összegyűjtöttem a jesiva gay, gay-friendly és csütörtök este Tel-Avivba nem-lelépő bóherjeit, elindultunk az épület melletti parkba, ahol az idei, tizedik jeruzsálemi Pride March kezdődött.
Az embernek erősen Budapest Pride-utánérzés támad: gyülekezünk pár ezren egy parkban (Gan HaAcmaut-Városliget), aztán molinókkal-zászlókkal-transzparensekkel vonulunk a város egyik főutcáján (Derech King George/Keren HaYesod-Andrássy), végül hazamegyünk. De szeressük azé'.

Budapest Pride-utánérzés. Fotó: Nestor Castro

Jelentős különbség, hogy itt a szónok olyanokat mondott, hogy a "kormány velünk van", és hogy a "pinkwashingozók csak rosszindulatú provokátorok" (ti. sokak - köztük Mordekháj -, szerint azért ilyen melegbarát a rendkívül jobboldali izraeli politika, hogy a palesztin kisebbséget ért méltánytalanságokat kompenzálják valamivel). Ariel szavaival élve a pasas pont olyan sötét és hangos volt, mint Dopeman. Bennem amúgy megfordult, hogy lelépjek e szónoklat után, ízlésemhez mérten amúgy is túl sok Likud-zászló (Fidesz-szerű nacionalista-populista konzervatív kormánypárt) volt látható a parkban. De ha már elráncigáltam ide egy rakat embert, nem tehetettem meg... A bajt (héberül: בעיה, b'aja) úgy kerültem el, hogy beálltam egy csomó someres (szocialista ifjúsági szervezet: Hasomer Hacair) mögé. Megkönnyebbüléssel töltött el.

Aztán elindult a menet, kellően színes volt, politikai pártok és mozgalmak zászlóival és molinóival, progresszív hitközségek transzparenseivel (!!!), dobosokkal, skót dudásokkal stb. Tüntetés volt ez a javából, és ezért élveztem; őszintén szólva a forradalmár-énem a nyugati pride-oknak nem sok értelmét látja, azok nem többek puszta bulinál, tikkun olam (világ megjavítása)-értékük nulla. 

A hangulat tök jó volt (kemény egy darab ellentüntető volt, pajeszos csávó A4-es papíron valami fenyegető üzenettel - már nem dobálnak az charedik a pride-ra élő szamarakat, mint a régi szép időben, mert nem akarnak ingyen reklámot csinálni a szodómiának), én csak azokat az ortodox családokat sajnálom, akik egy olyan játszótéren tartózkodtak, ami mellett a menet elhaladt.
Persze mire vége lett a bulinak, és szétszéledtek a népek, a büszkeség és bátorság is kicsit alábbhagyott, hazafelé menet láttam pár táskába dugott szivárványszínű zászlót cipelő embert, és eszembe jutott, ahogy ugyanezt tettem én is Pesten... Ziher ist ziher alapon.

Az aktuális kedvenc zsinagógám is molinóval jött ki. Forrás: Kehilat Kol HaNeshama Facebook-oldala

Ezt pedig Mikháel küldi mindenkinek sok szeretettel (dióhéjban a történet: a közös pont a három ábrahámita vallás "hagyományos" megközelítésében - mocskos buzik!)

Forrás: ralf-koenig.de 

UI.: Fontos megemíteni, hogy az egyik szórólapot, amit kaptam a meneten, nagyrészt megértettem! Ez állt a cetlin: Roce l'daber al ze? Jés im mi l'daber! (Akarsz róla beszélni? Van kivel beszélni!) Egy telefonos lelkisegélyszolgálatot reklámozott.

A mincha csuda izgalmas egy valami: míg a sáchrisz esetében egyértelmű, hogy ébredés után, munka előtt ejtjük meg (ha szükséges, fölkelünk miatta korábban), a máárivnál pedig tudjuk, hogy mikor van a "lefekvés előtt", és ezek az időpontok könnyen kezelhetőek, addig a mincha a nap közepére esik - munkaidőre, ebédszünetre stb. Épp ebben rejlik szerintem értéke: megszakítjuk a napot, kihasítunk a robotolásból egy szeletet, és azt az Örökkévaló és a magunk kapcsolatának szenteljük.

Leszámítva a pesti, rendszertelen magányos délutáni imáimat, életemben először júliusban vettem részt minchán, itt, a Konzervatív Jesivában: ma pedig, kevesebb mint egy hónap után már előimádkoztam. (Tudni kell, hogy a jesivában a chevruták mellett gyakorlati órák is vannak, én nuszách-ra ill. lejnolásra járok. Az előbbin a hétköznapi liturgiára koncentrálunk, szóval az istentiszteleteken való rendszeres részvétellel párhuzamosan is készültem a sáliách cibburkodásra.)

Forrás: hirhurim.blogspot.com

B''H, sikerem a vártnál is nagyobb volt: annak is köszönhető, hogy az Ámidát leszámítva nem a kurzuson tanult hagyományos dallamvilágot használtam, hanem különböző renewalos-progresszív helyekről összeszedett melódiákat, amiket szerencsére sikerült koherens egységgé kidolgoznom.

A következő volt a menü:

1. Ásré (Zsoltárok 84:5, 144:15; 145, 115:18) - Ráv Dániel dallamán alapuló saját melódiával :-)
2. Cháci kádis/Félkádis - J'didjától ellesett dallammal, kicsit módosítva
3. Ádonáj, szfátáj tiftách - ímigyen (nem része az átlagos jesivai mincháknak)
4. Ámidá/Főima (hangosan majd megismételve némán) - a maszorti szidurhoz képest módosított szöveggel; hagyományos hétköznapi nuszáchhal, ímigyen: egy átlagos istentisztelet a jesivában mindvégig ezzel a "dallammal" megy
5. Tachanun némán
6. Ozi v'zimrát Jáh (2 Móz 15:1) - azzal az angol nyelvű előszóval, hogy a Tachanunban megvallott gyengeségünkben az Örökkévaló a mi erőnk - ti. erről szól e kantáta: "Az Örökkévaló az én erőm, hatalmam és megváltásom." (nem része az átlagos jesivai mincháknak) - ímigyen
7. Kádis sálem/Egész kádis - a nuszách-tanártól tanult dallammal
8. Álénú - a maszorti szidurhoz képest módosított szöveggel; rekonstrukcionista dallammal, neten nem tanáltam meg, tudjátok, az Én od-os (Arieltől tanultam)
9. Kádis játom/Gyászolók kádisa (tagoltan, ének nélkül)

A rekonstrukcionista Ráv Avigájil azt mondta, hogy fölköltözik Budapestre, csak hogy többször vehessen részt általam vezetett istentisztelen, az intézet igazgatója, a maszorti Ráv Dániel pedig szavamat vette, hogy fogok még sáliách cibburkodni, mielőtt elutaznék. A szintén maszorti Ráv Tamara - aki egyébként rendületlenül próbál összehozni egy Rehovotban működő, magyarországi születésű konzervatív rabbinővel - oda volt azért a "sok paprikáért, amivel megfűszereztem a minchát". Egy bóher-kollega megkért, hogy a következő előimádkozásomat hadd vegye föl videóra, megmutandó az otthoniaknak, hogy így is lehet ezt csinálni, egy másik csak simán átölelt - s a többi.

Mondtam már, hogy imádok istentiszteleteket vezetni?

Lehet találgatni, hogy mi a holnap délutáni programom. Nem egyedül leszek ott a jesivából, maradjunk annyiban. (Az LMBT kisebbségről alkotott progresszív zsidó álláspont megismerhető például itt.)

In the summer of 2002, exactly ten years ago, the Jerusalem March for Pride and Tolerance marched for the first time in the center of town. From the beginning, Jerusalem Gay Pride took on a unique character and succeeded in bringing together the multicultural population of both the city and its LGBTQ community and combined the political and community aspects of Pride, not only on a city level but on a national level as well.

Since the first march in 2002, we have experienced great difficulties - the restrictions introduced by the city hall and the police, the distancing from the city center, the "march that didn't march" and the violence used agains the community in Jerusalem, most notably the stabbing that took place in 2005. But we have also seen great triumphs: Jerusalem Gay Pride has grown and developed, taking on significance not only in the Jerusalem community but also for the national and global ones. This year, we celebrate the ten year anniversary of the first march in Jerusalem. Therefore, we've demanded this year to march in the city center, in the route that characterized the march in its first years. We will look back on the decade that has passed and ask where we've made progress and what progress is yet to be made. We will celebrate the achievements made by the Jerusalem community and the national one.

In the last few years, we have chosen to mark the date of the horrendous murder in the Bar-Noar in Tel Aviv - an attack that represents a tragic point in Israeli LGBTQ history and an ongoing motive for continuing the community's efforts and activities. It is with great pain that this year we will commemorate this day again. In addition, this year we march on the eve of Tu BeAv (the Jewish Valentine's Day), and we will celebrate the diversity of the community, its pluralism, its respect and its love. This way we make progress by fighting hatred through love!

Together, we have made remarkable achievements in the last decade, and we want this year's Pride to express the strength of the community and its members, its different opinions, its hidden talents and its ideas that have always been part of the Jerusalem community. This year's March puts the community in the spotlight.

As always - the Jerusalem March for Pride and Tolerance is open for everyone - the community members, supporters, from inside and outside of Jerusalem, those who have been marching for a decade and those who are coming for the first time. Come and take a part in the change and the pride that are shared by the Jerusalem community in 2012.

-------------
details:
Meeting at 17:00 at Gan Haatzmaut. We start marching an hour later through King George street, Paris square and Keren Hayesod, until we reach Gan Hapaamon, where the ending assembly will take place.

Directions by public transportation to Jerusalem Gay Pride Parade:

Please note - some downtown streets on the March Route will be closed starting at 17:30 so you should plan on arriving early.

Independence Park Central Station:
1. Take the light rail to downtown (Jaffa Center Station), then walk for 5 minutes towards Independence Park
2. Egged Bus: Lines 8, 21, 32 – get off at the "Hamashbir" stop,walk for 4 minutes towards Independe Park

After we're done we'll march to Liberty Bell Park. All streets closed for the March will re-open and public transportation should return to normal.

From Liberty Bell Park to Central Station:
Egged Bus lines 8, 21, 74, 75 to the Central Bus Station

Mint arról tegnap beszámoltam, a szombat esti Échá-olvasásra nem a jesivába mentem, hanem az aktuális szerelmemhez, a Kol Hanesama közösségbe: de másnap, a böjt ideje alatt már a sajátjaimmal voltam - és tanultam. Tórát Tisa B'Áv alatt nem illik tanulmányozni, mondván, az egy gyásznaphoz nem illő módon megörvendezteti a szívet, de az, hogy Jeruzsálem pusztulásáról előadásokat hallgasunk, belefér a keretbe, úgyhogy ímigyen is lőn.

A bét midrásban (tanház) - ahol a hétköznapi istentiszteletek szoktak lenni, ergo ilyenkor átvedlik bét t'filává (imaház) - körülbelül ötvenen gyűltünk össze, külsősök is: megannyi böjttől fásult arc. A máskor sziporkázó Ráv Ávigájil úgy nézett ki, mint egy takarítónő műszak végén, néha egy-egy gyomor belekorgott a prezentációkba (ekkor már 17. órájában járt a böjt): sajátos hangulatot eredményezett ez a tényező. 

A bét midrás. Forrás: a Konzervatív Jesiva Facebook-oldala

Az első előadó a jesiva népszerű Talmud/Tanakh-tanára, Vered volt, aki az I. Szentély elpusztulását megelező ereci és nemzetközi helyzetről beszélt: maradjunk annyiban, hogy ez bármelyik, a témával részletesebben foglalkozó történelemkönyvben (vagy a  Wikipédián) föllelhető, úgyhogy mellőzöm a részletesebb beszámolót.

A következő produkció már izgalmasabb üggyel foglalatoskodott, Ráv Mordekháj - ki tudja, talán egy jövendőbeli tanítványom így fog utalni rám is... bárcsak! - a II. Szentély pusztulásának okát földolgozó talmudi történetről vezetett együtt-gondolkodást.
A sztori nagy vonalakban a következő: adva van egy gazdag zsidaj, akinek a lakomájára egy rosszul kézbesített meghívó miatt odakeveredik nagy ellensége, Bár Kácmá. Mikor ezt konstatálja az asztalnál, a többi vendég hallatára durván elzavarja őt - a jelenlévő rabbik nem tiltakoznak. Bár Kácmának ez nyilván nem imponál, a helytartóhoz megy, és azt állítja, hogy a zsidók a rómaiak által az együttélés nevében a Szentélyhez küldött áldozatokat nem "rendeltetése szerint" használják, hanem hazaviszik és megzabálják. A helytartó egy őrrel és Bár Kácmával küld egy tehenet föláldozandó, amit B. K. - amíg az őr szendereg - kicsit megcsonkít, mielőtt még a papokhoz érne. A kohénok a tökéletlen portékát nem áldozzák fel, próbálják eltussolni, mivel nem merik az őrt szembesíteni a hibás állat tényével, aki így igazat ad B. K.-nak... A büntetés a Szentély lerombolása. (Olyan pillangó-hatás ez, amit még Jean-Pierre Jeunet is megirigyelne!)
Több konklúziót is levontunk: saját maguknak köszönhetik a zsidók a Templom pusztulását - a lason hara  (rossz nyelv) divatjának, az elit - beleértve a rabbik és a papok - gyáva és önző mivoltának... A rómaiak csak a büntetés eszközei az Örökkévaló kezében.

Forrás: zionism-israel.com (...)

Hasonló a háttértörténete az 1242-es párizsi Talmud-égetésnek, ami ironikus módon Tisa B'Ávkor történt: egy, a közössége tagjai által megsértett rabbinövendék összeírta a Talmud keresztény-ellenesnek mondható kijelentéseit (ti. a Talmud egy - kis túlzással - végeláthatatlan jegyzőkönyv, amiben a bölcs gondolatok mellett a szélsőségek is megtalálhatóak), elküldte azokat az épp regnáló pápának, aki azonnyomban elrendelte a Talmud tűzre vetését. 12 000 darab példány veszett kárba a kortársak szerint - nota bene, ekkor még a nyomtatás föltalálása előtt vagyunk...
S ezzel el is jutottunk a következő, egyben utolsó előadás témájához, amit Ráv Joel vezett föl (amit minden idők legszárazabb minchája előzött meg, szóval aki eddig nem volt búvalbaszott szomorú, az most tuti az lett).

Műsorra a 41. kinát (Tisa B'Ávkor olvasott siralom) tűzte, amit a XIII. században élt Maharam von Rothenburg rabbi írt a tűzben égő Talmudokhoz. Ebben a megindító költeményben a megszólítottak az égő könyvek, rengeteg izgalmas gondolattal ("Isten, azt mondtad, te vagy a mindent felperzselő tűz, de most téged égetnek", "Szináj a királyt jelképezi, aki a fia briszén annak 70 éven belül bekövetkező halála miatt sír?", "Azok égetik el a kincsedet, akiket nem is engedtél hozzá közel?", "Tűzben adtad, tűzben veszed el?" stb.). A témában ajánlom e cikket: http://www.oztorah.com/2009/07/burning-the-books/ 

Minden elismerésem annak a három tanítónak, akik az energiátlanság ellenére képesek voltak ilyen érdekfeszítő előadásokat tartani, kol hakavod!