Mordechai in da Holy Land

A Tudózsidó unortodox hírolvasója után a Szombat (l. főcímlapon alul a bannereket) is csatlakozott a támogatók sorába. Csupa jó ember.

Péntek este életem eddigi talán legmelegebb szombatfogadásában volt részem a Kol Haneshama zsidó megújulásos beütésű progresszív közösségben, még mindig nem sikerült szabadulnom - nem is akarok - a többszáz torok által zengett niggunok és a háttérben dogobó szív hangjának hatásától (l. később).
A több mint 25 éve létező hitközség történetében volt minden, ami kell: tüntető charedik, a rabbi lakásán majd a Munkáspárt székházában folytatott istentisztelek, harc az ortodox rabbinátussal, melegbarát kábálát sábát (nagyon örülök neki, hogy más s gondol ilyenekre) stb. Ma Izrael legnagyobb - és eddigi tapasztalataim alapján legéleterősebb - nem-ortodox közösségét tisztelhetjük bennük.

A zsinagóga épülete. Fotó: wupj.org

Már az épület felé közeledve konstatáltam, hogy várakozásaimat jóval fölülmúló számú tömeg tart ugyanoda, ahova én. Ismerősökbe is botlottam, két rekonstrukcionista és egy megújulásos rabbijelöltbe, akik szintén a jesivában mulatják az időt.
A zsinagógában legalább százötvenen gyűltünk össze - nők, férfiak azonos arányban, társaság fele 25-35 év körüli: és ez egy átlagos kábálát sábát volt.

A gyászolók kádisát leszámítva nem volt egy ima se, amit csak simán elmondtunk volna (mint ahogy tesszük azt pl. a jesivában, de még a Szim Salomban is több helyen). Mindent énekeltünk, elejétől végéig, azaz bő másfél órán át: volt, hogy csak niggunt dúdultunk (pl. van egy minhág, hogy aki befejezi az Amidát, rákezd egy niggunra, és a többiek, amint befejezték az imát, sorra csatlakoznak hozzá) . de volt, hogy az egymás után két különböző dallammal énekelt Lekha dodi refrénjétől remegtek az ablakok.

A jelenség sikerességében kétségkívül óriási szerepe van Ráv Lévinek, a hitközség alapítójának és spirituális vezetőjének, aki egyszerre működik rabbiként és cházzánként: félrefésült hajával, fura járásával simán őrültnek lehetne nézni (Benjáminnak pl. az volt a benyomása, mikor először járt a Kol Haneshamában, hogy a rabbi drogos), de mindezek mellett - vagy épp ezért - óriási karizmája van. Számomra a péntek este csúcspontja az volt, mikor a Sír Lámáálot alatt a bimán elkezdett metronómként, eleinte diszkréten, majd egyre erősebben dobolni, amit az ingjére erősített mikrofon kihangosított annyira, hogy egész terem viszhangozzék: szívdobogásként éltem meg, fantasztikus élmény volt.

No és életemben először - leszámítva az általam vezetett istentiszteleteket - itt találkoztam a közel-keleti békére apelláló Od jávó sálom álénuval (Jön még ránk béke) a liturgia részeként. A hitközség tagjai külön békeimát is írtak az izaeli-palesztin konfliktus apropóján, aminek egy sora arabul van.
Kisértetiesen emlékeztet e gondolatmenet arra, amikor az Osze sálomot (Tégy békét) lefordítattam arabra... (Tény, egyelőre nem használtam föl. De már tervezem, Ariellel, aki pár napja szintén itt bóherkedik, forradalmi terveink vannak Ramallahban, majd beszámolok róla.)

Havonta többször ők is összegyűlnek hétköznap 7:30-kor. Fotó: kolhaneshama.org.il

Sáchrisz, mááriv, havdala, Échá

Másnap reggel (nem 11:00-re, de nem is 7:30-ra, hanem 9:15-re) is ide jöttem, mondjuk hatvanadmagammal, a hangulat kevésbé volt otthonos, de egy sáchrisztól nem is ezt várja az ember: méltóságteljes volt. Négyen öt aliját olvastak - és nem tikkunból, mint a Har-Elben -, lejnoltak végig, öröm és megtiszteltetés volt ezek után asszisztálni a Tóra felöltöztetésénél.

De ami ennél sokkal jelentősebb benyomással volt rám, az az esti mááriv ima, havdala majd az aznap kezdődő Tisa B'Áv alkalmából az Écha/Siralmak könyvének a közös fölolvasása (adódott volna a Konzervatív Jesivában is program, ezt posztoltam korábban, de több érv is a Kol Haneshama mellett szólt, nemcsak az, hogy fizikailag sokkal közelebb van hozzám). 
A havdala gyönyörű volt: a zsinagóga üvegkupolájában visszatükröződött, amint a sötét terem közepén egy kisfiú magasra tartotta a gyertyát, melynek fénye halványan megvilágította a körülötte állókat, akik Debbie Friedman dallamait énekelték. 

A szombat kimenetele után félretettük a székeket, leültünk a földre (tisa b'ávi szokás), majd a korábban kiosztott Échákat, a Jeruzsálem pusztulását feldolgozó és az isteni irgalomban bízó fohászt közösen kántáltuk. Nem tudom, mennyi ideig tartott, talán háromnegyed óráig, de sokkal tovább bírtam volna még, sodort magával a héber szöveg és az a belsőséges hangulat, ami a sötét teremben, az elemlámpákkal megvilágított könyvek fölött gubbasztó hittársak lelkéből fakadt.

Minden lélek, lélegzet az Örökkévalót dicsérte. (Vö. 150. zsoltár)

[Sóhaj.]

Ilyen zsinagógának szeretnék a rabbija lenni. 

Csütörtök este a parkban öten gyűltünk össze a születésnapi pikniken (ami szerintem teljesen vállalható létszám külhonban). Elióra - aki egyébként francia létére azt hitte a ruglákhra, hogy croissant -, itt vetette föl a kérdést: "no és mit vettél magadnak születésnapi ajándéknak?" 
A szándékom már megvolt, táskát a tálitomnak, de mégis hol? Elióra a Ben Jehudát (belvárosi sétálóutca) javasolta, S'muél az óvárosi piacot, de ezek mind olyan turistalehúzó helyek... Aztán később Mose adott egy kiváló ötletet: az ultra-ortodox zsidók Mekkája, Meá Seárim.

Ő persze könnyen beszél a szakállas-kipás fejével, de én, akinek még az orra sem bumfordi - a rabbiképzőn a jelentkezésemkor ezt előnyként emelték ki - eleinte egyedül nem akartam a charedik hírhedt negyedébe merészkedni, bármennyivel is olcsóbb ott a tálit-táska, mint másutt. Próbáltam szerezni magamnak útitársat - sikertelenül (Mose nem ért rá péntek délután, én pedig aznap votam szabad). Pár reakciót megosztanék:

"Előbb mennék Gázába, mint Meá Seárimba."

Dániél (19), "national service-es"

"Egy barátnőmet megdobták Meá Seárimban kővel, amiért fényképezett sábeszkor."

Idán (25), fuvolaművész

"Meá Seárim? Soha az életben."

Omer (23), katona

No, de - mint tudjuk - nem vagyok normális, úgyhogy végül is mások parái és prekoncepciói által abszolút érintetlenül hatva egyedül mentem el a hírhedt negyedbe: és marhára élveztem. 

Embereket nem mertem fotózni... Talán majd legközelebb.

Volt címem, hogy hova érdemes menni, térképet viszont nem hoztam magammal, így kétszer is le kellett szólítanom a helybélieket, de abszolút segítőkészek voltak: azok a fiatal férfiak, akiktől segítséget kértem, rendre kiváló angolsággal igazítottak útba, hiába voltam az ő zakós-kalapos-nadrágos-cipős szettjükhöz képest a megtestesült dekadencia. 

Utam során láttam egymást homokkal szóró kisgyerekeket, az utcán karöltve ugráló "sábeszkójdeselő" férfiakat, pár turista-gyanús alakot, sürgő-forgó, szombatra készülödő népeket, chala-árusokat, könyvesboltokat (szinte kizárólag teológiai munkákkal), női parókaboltot, áthúzott izraeli zászlót (nem a cionizmusáról híres ez a környék), halálozási hirdetéseket a hirdetőfalakon (képek sehol, kizárólag feliratok), tengernyi pingvint... és rengeteg papucsot. Máig nem értem, miért kell Meá Seárimban minden sarkon egy papucs-standnak állnia.

Breslaui Nachman követői, a haszid hippik izgalmas egy jelenség, szerte a városban találkozni lehet velük, itt is. Írok róluk bővebben hamarosan!

Mose úgy defeniálta nekem e környéket, mint "a zsidók Vatikánvárosát", a zsidó lélek központját. Nem lepődnék meg azon, ha a helybéliek tényleg meg lennének erről győződve. No és másban is igaza volt: ugyanaz a táska, ami a Lutz utcában (belváros) 50 sékelbe kerül, itt 40-ért volt elvihető. El is vittem.

Túl érdekes volt a környék és túl kevés időt töltöttem el benne ahhoz, hogy ne térjek még vissza... Benjámin szerint aki egynél többször jár Meá Seárimban, az ortodox - vagy azzá válik előbb-utóbb. Bebizonyítom, hogy nincs igaza! 

Cicesz-bolt. (De nem akármilyen, a tálit kátánok új generációját árulják!) Sajnos péntek délután lévén már zárva volt a bolt, pedig nagyon izgat. Nächstes mal.

Pár napon belül Tisa B'Áv következik, az I. és II. Szentély pusztulását megörökítő emléknap. De akinek ez nem elég, sok egyéb esemény fölött is lehet gyászt tartani, amik mind ezen a napon történtek a hagyomány szerint: ekkor döntötte el az Örökkévaló, hogy 40 évig kell vándorolni a zsidóknak (amialatt kihal a hűtlen nemzedék), leverik a Bar Kokhba-lázadást, a rómaiak lerombolják Jeruzsálemet, döntenek az I. keresztes háborúról, kiűzik a zsidókat Spanyolországból (Alhambrai dekrétum), elkezdődik az első világháború, megkezdődik a tömegmészárlás Treblinkában stb. 

A múltkori adag után íme még két remek:

A lila dobozban egy idézet található az Atyák mondásaiból:

"Öt éves korban kezd a gyerek Bibliát tanulni, tíz éves korban Misnát, tizenhárom éves korban köteles a parancsolatokat betartani [bár micvá], tizenöt évesen a Talmudot tanulja, tizennyolc évesen nősül (...)" (Atyák 5,21)

Ennek kapcsán megemlítette Nitza, hogy az elmúlt héten elhunyt 102 éves ultra-ortodox rabbi (akinek a temetésére 250 ezren mentek el) megérte még családja 6. generációjának megszületését is: halálakor a népes famíliának több mint 1400 tagja vot.

Idán 25 éves, fuvolaművész. Még nem házas, és 30 éves kora előtt nem is akar ilyesmit elkövetni. Mikor szembesítettem a fentebbi idézettel, ennyit mondott: "Mordekháj, téged bebolondítanak a jesivában."

S valami könnyedebb: életemben először láttam olyat nyelvkönyvben, hogy egy fekete ember megfőzzön egy fehéret. Politikai korrektség über alles. A pasi egyébként ezt mondja: "Nem tudom, miért vagyok itt."

A múltkori kiruccanás után újabb turistáskodásra adtam fejemet, ezúttal Jehudit társaságában: haver, harcostárs és kollega Pestről, most épp a Pardes Intézetben tanul. Muszáj volt már találkozni, ha egyszer pár nappal korábban véletlenül (?) összefutottunk az utcán (megjegyzem, ő már az ötödik olyan ismerős volt megérkezésem óta, akibe Jeruzsálemben járkálva belebotlottam - Pesten a Wesselényi utca az, amin nem tudunk végigmenni anélkül, hogy ne találkoznék valakivel, itt még nem alakult ki ennyire fix pont, de ami késik, az a mincha.)

No, nyilván az Óvárosba mentünk. Imádom, mindig újabb sarkokat fedez föl az ember. Először az arab negyedben kalandoztunk...

Ekkor még nem sejtettük, hogy milyen aljas terrorista támadásnak fogunk áldozatul esni.

Dekoráció.

Én marhára élveztem a barangolást az arabok lakónegyedében, emberszaga volt, nem az a mesterséges "eladó az egész világ"-életérzés, ami a végeláthatatlan bazárban tölti el az embert. (Ahol egyébként lelkiismeretfurdalás nélkül árusítják egymás mellett a kipákat, a pravoszláv templomokban használt gyertyákat, a katolikus papi ruhát és a csadort.) A nem túl tiszta utcákon nem túl tiszta pasasok üldögéltek és szotyiztak, Jehudit nem győzte hangsúlyozni, hogy ő feleannyira sem élvezi ezt a városrészt, mint én.
Aztán egyszer csak cuki kislány ránkköszönt, hogy szálem álejkum. Én, aki lelkesen olvasgatja a Koránt, az ELTE-n muszlim teológiát meg hasonlóakat hallgat szabadidejében, álejkum szálemmel köszöntem vissza, Jehudit viszont, mint logikusan gondolkodó ember, szálem álejkummal: a kislány ebből több következtetést is levonhatott, pl. azt, hogy J. nem tiszteli a muszlim kultúrát, vagy hogy J. játszik vele, és ennek véleményt adva egy fésűvel rásózott barangolótársamra.  

Jehudit erre az aljas merényletre csak ennyit mondott: "Ez nem volt jó ötlet." A kislány valószínűleg nem értett magyarul, de elfutott és otthagyott bennünket, csúnya zsidó turistákat. 

Friss sófár, vegyenek! Occó! Kettő lett, maradhat?

Aki azt hiszi, hogy a kalandoknak ezennel vége, az nem ismer, vagy fölöttébb naiv. A terrortámadás után a Kotelhez menekültünk, ahol a zsidó embertömeg látványa nyugalommal töltötte el zaklatott szíveinket. Jehudit meglátogatta a Falat, én rövidnadrágban és szandálban voltam, úgyhogy ebből kimaradtam. Azonban addig, amíg ő imádkozott, én egy padkán ülve pimasz ortodox fiúkkal haverkodtam (olyan párbeszédet folytattunk, amiben ők héberül én pedig magyarul vettem részt), majd miután az apjuk megjött, és elmentek, az ortodoxok sokszínűségét tanulmányoztam. Van, aki fullfekete, van fehérharisnyás, van strájmlis, van zakó nélküli, van hosszú pajeszos, van kötött kipás, van fekete kipás stb. Belegondolni is szédítő, hogy mit jelenthet ez a sok apró eltérés.

Ez pedig egy lépcső. Mikor megláttuk, nagyot nevettünk, ti. 15 perces kerülőt tettünk annak érdekében, hogy rákerüljünk egy olyan útra, amite - mint később megláttuk - a tőlük eleinte fél percre lévő lépcsőn rá tudtunk volna kerülni. 

Lehet, hogy a jesivában is olvassák (és értik), amiket írogatok? Tegnap posztoltam a véleményemet a dal-hiányos hétköznapi istentiszteletekről, és a mai sáchrisz alatt out of the blue egyszer csak dalra fakadtunk... Méghozzá egy fantasztikusra, ami reggel óta a fejemben jár. Még posztolni sem vagyok képes másról. Íme:

עָזִּ֤י  וְזִמְרָת֙  יָ֣הּ
וַֽיְהִי־  לִ֖י  לִֽישׁוּעָֽה

Erõsségem és énekem az Örökkévaló,
és ő lett nekem segítségül.

---

Megjegyzem, a mai napon elkezdtem lejnolni tanulni egy Miamiban található összevont reform-konzervatív zsinagóga kántorával. Heti 3 óra, augusztus 9-ig. Régi álmom fog teljesülni, ha sikerül elsajátítanom a kantilláció művészetét: és a világ egyik legboldogabb embere leszek, ha ezt tovább tudom adni a saját hitközségemben.

Kedves Jeruzsálemben tartózkodó olvasói e blognak!

Július 26-án teljesen 22 évessé válok, és noha normális esetben a jókívánságok bezsebelésén kívül nem ünnepelném ezt sehogy, most tekintettel az izgalmas körülményekre, mégis ezt fogom tenni, és egy születésnapi összeröffenést szándékozom tető alá hozni.

Forrás: waalahouseoffun.blogspot.com

Kollektivista világszemléletemből fakadólag az egész emberiség meg van rá hívva. Én viszek majd egy-két liter üdítőt, de mindenkit csak bátorítani tudok arra, hogy járuljon hozzá anyaggal az esemény sikerességéhez. Ajándékokat kéretik mellőzni.

Helyszín: Gan Hapa'amon (Liberty Bell Park), a harangnál

Időpont: 2012. július 26., 20:00-től