Péntek este életem eddigi talán legmelegebb szombatfogadásában volt részem a Kol Haneshama zsidó megújulásos beütésű progresszív közösségben, még mindig nem sikerült szabadulnom - nem is akarok - a többszáz torok által zengett niggunok és a háttérben dogobó szív hangjának hatásától (l. később).
A több mint 25 éve létező hitközség történetében volt minden, ami kell: tüntető charedik, a rabbi lakásán majd a Munkáspárt székházában folytatott istentisztelek, harc az ortodox rabbinátussal, melegbarát kábálát sábát (nagyon örülök neki, hogy más s gondol ilyenekre) stb. Ma Izrael legnagyobb - és eddigi tapasztalataim alapján legéleterősebb - nem-ortodox közösségét tisztelhetjük bennük.
A zsinagóga épülete. Fotó: wupj.org
Már az épület felé közeledve konstatáltam, hogy várakozásaimat jóval fölülmúló számú tömeg tart ugyanoda, ahova én. Ismerősökbe is botlottam, két rekonstrukcionista és egy megújulásos rabbijelöltbe, akik szintén a jesivában mulatják az időt.
A zsinagógában legalább százötvenen gyűltünk össze - nők, férfiak azonos arányban, társaság fele 25-35 év körüli: és ez egy átlagos kábálát sábát volt.
A gyászolók kádisát leszámítva nem volt egy ima se, amit csak simán elmondtunk volna (mint ahogy tesszük azt pl. a jesivában, de még a Szim Salomban is több helyen). Mindent énekeltünk, elejétől végéig, azaz bő másfél órán át: volt, hogy csak niggunt dúdultunk (pl. van egy minhág, hogy aki befejezi az Amidát, rákezd egy niggunra, és a többiek, amint befejezték az imát, sorra csatlakoznak hozzá) . de volt, hogy az egymás után két különböző dallammal énekelt Lekha dodi refrénjétől remegtek az ablakok.
A rebbe. Fotó: jpost.com
A jelenség sikerességében kétségkívül óriási szerepe van Ráv Lévinek, a hitközség alapítójának és spirituális vezetőjének, aki egyszerre működik rabbiként és cházzánként: félrefésült hajával, fura járásával simán őrültnek lehetne nézni (Benjáminnak pl. az volt a benyomása, mikor először járt a Kol Haneshamában, hogy a rabbi drogos), de mindezek mellett - vagy épp ezért - óriási karizmája van. Számomra a péntek este csúcspontja az volt, mikor a Sír Lámáálot alatt a bimán elkezdett metronómként, eleinte diszkréten, majd egyre erősebben dobolni, amit az ingjére erősített mikrofon kihangosított annyira, hogy egész terem viszhangozzék: szívdobogásként éltem meg, fantasztikus élmény volt.
No és életemben először - leszámítva az általam vezetett istentiszteleteket - itt találkoztam a közel-keleti békére apelláló Od jávó sálom álénuval (Jön még ránk béke) a liturgia részeként. A hitközség tagjai külön békeimát is írtak az izaeli-palesztin konfliktus apropóján, aminek egy sora arabul van.
Kisértetiesen emlékeztet e gondolatmenet arra, amikor az Osze sálomot (Tégy békét) lefordítattam arabra... (Tény, egyelőre nem használtam föl. De már tervezem, Ariellel, aki pár napja szintén itt bóherkedik, forradalmi terveink vannak Ramallahban, majd beszámolok róla.)
Havonta többször ők is összegyűlnek hétköznap 7:30-kor. Fotó: kolhaneshama.org.il
Sáchrisz, mááriv, havdala, Échá
Másnap reggel (nem 11:00-re, de nem is 7:30-ra, hanem 9:15-re) is ide jöttem, mondjuk hatvanadmagammal, a hangulat kevésbé volt otthonos, de egy sáchrisztól nem is ezt várja az ember: méltóságteljes volt. Négyen öt aliját olvastak - és nem tikkunból, mint a Har-Elben -, lejnoltak végig, öröm és megtiszteltetés volt ezek után asszisztálni a Tóra felöltöztetésénél.
De ami ennél sokkal jelentősebb benyomással volt rám, az az esti mááriv ima, havdala majd az aznap kezdődő Tisa B'Áv alkalmából az Écha/Siralmak könyvének a közös fölolvasása (adódott volna a Konzervatív Jesivában is program, ezt posztoltam korábban, de több érv is a Kol Haneshama mellett szólt, nemcsak az, hogy fizikailag sokkal közelebb van hozzám).
A havdala gyönyörű volt: a zsinagóga üvegkupolájában visszatükröződött, amint a sötét terem közepén egy kisfiú magasra tartotta a gyertyát, melynek fénye halványan megvilágította a körülötte állókat, akik Debbie Friedman dallamait énekelték.
A szombat kimenetele után félretettük a székeket, leültünk a földre (tisa b'ávi szokás), majd a korábban kiosztott Échákat, a Jeruzsálem pusztulását feldolgozó és az isteni irgalomban bízó fohászt közösen kántáltuk. Nem tudom, mennyi ideig tartott, talán háromnegyed óráig, de sokkal tovább bírtam volna még, sodort magával a héber szöveg és az a belsőséges hangulat, ami a sötét teremben, az elemlámpákkal megvilágított könyvek fölött gubbasztó hittársak lelkéből fakadt.
Minden lélek, lélegzet az Örökkévalót dicsérte. (Vö. 150. zsoltár)
[Sóhaj.]
Ilyen zsinagógának szeretnék a rabbija lenni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Reby190 2012.07.29. 18:13:59
Yedidyah 2012.07.30. 11:44:37
Á propos jewish renewal: én inkább 70s funky disco revival istentiszteleteket szeretnék már látni.
mordechai 2012.07.31. 18:04:11
Majd purim hetében megejtjük a 70-es funky istentiszteletet.