A múltkori kiruccanás után újabb turistáskodásra adtam fejemet, ezúttal Jehudit társaságában: haver, harcostárs és kollega Pestről, most épp a Pardes Intézetben tanul. Muszáj volt már találkozni, ha egyszer pár nappal korábban véletlenül (?) összefutottunk az utcán (megjegyzem, ő már az ötödik olyan ismerős volt megérkezésem óta, akibe Jeruzsálemben járkálva belebotlottam - Pesten a Wesselényi utca az, amin nem tudunk végigmenni anélkül, hogy ne találkoznék valakivel, itt még nem alakult ki ennyire fix pont, de ami késik, az a mincha.)
No, nyilván az Óvárosba mentünk. Imádom, mindig újabb sarkokat fedez föl az ember. Először az arab negyedben kalandoztunk...
Ekkor még nem sejtettük, hogy milyen aljas terrorista támadásnak fogunk áldozatul esni.
Dekoráció.
Én marhára élveztem a barangolást az arabok lakónegyedében, emberszaga volt, nem az a mesterséges "eladó az egész világ"-életérzés, ami a végeláthatatlan bazárban tölti el az embert. (Ahol egyébként lelkiismeretfurdalás nélkül árusítják egymás mellett a kipákat, a pravoszláv templomokban használt gyertyákat, a katolikus papi ruhát és a csadort.) A nem túl tiszta utcákon nem túl tiszta pasasok üldögéltek és szotyiztak, Jehudit nem győzte hangsúlyozni, hogy ő feleannyira sem élvezi ezt a városrészt, mint én.
Aztán egyszer csak cuki kislány ránkköszönt, hogy szálem álejkum. Én, aki lelkesen olvasgatja a Koránt, az ELTE-n muszlim teológiát meg hasonlóakat hallgat szabadidejében, álejkum szálemmel köszöntem vissza, Jehudit viszont, mint logikusan gondolkodó ember, szálem álejkummal: a kislány ebből több következtetést is levonhatott, pl. azt, hogy J. nem tiszteli a muszlim kultúrát, vagy hogy J. játszik vele, és ennek véleményt adva egy fésűvel rásózott barangolótársamra.
Jehudit erre az aljas merényletre csak ennyit mondott: "Ez nem volt jó ötlet." A kislány valószínűleg nem értett magyarul, de elfutott és otthagyott bennünket, csúnya zsidó turistákat.
Friss sófár, vegyenek! Occó! Kettő lett, maradhat?
Aki azt hiszi, hogy a kalandoknak ezennel vége, az nem ismer, vagy fölöttébb naiv. A terrortámadás után a Kotelhez menekültünk, ahol a zsidó embertömeg látványa nyugalommal töltötte el zaklatott szíveinket. Jehudit meglátogatta a Falat, én rövidnadrágban és szandálban voltam, úgyhogy ebből kimaradtam. Azonban addig, amíg ő imádkozott, én egy padkán ülve pimasz ortodox fiúkkal haverkodtam (olyan párbeszédet folytattunk, amiben ők héberül én pedig magyarul vettem részt), majd miután az apjuk megjött, és elmentek, az ortodoxok sokszínűségét tanulmányoztam. Van, aki fullfekete, van fehérharisnyás, van strájmlis, van zakó nélküli, van hosszú pajeszos, van kötött kipás, van fekete kipás stb. Belegondolni is szédítő, hogy mit jelenthet ez a sok apró eltérés.
Ez pedig egy lépcső. Mikor megláttuk, nagyot nevettünk, ti. 15 perces kerülőt tettünk annak érdekében, hogy rákerüljünk egy olyan útra, amite - mint később megláttuk - a tőlük eleinte fél percre lévő lépcsőn rá tudtunk volna kerülni.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.