Tízkor elindultam otthonról - taxival, ti. tömegközlekedés mint olyan nem létezik a városban, én pedig R. legszélén lakom: de aggodalomra semmi ok, a 6 kilométeres útért 3 sékelt kell fizetnem, alig 180 forintot -, elsőnek Ramallah óvárosát térképeztem föl. Megjegyzem, vendéglátóm hajnali 4-kor fölkelt, csak azért hogy teletömje magát még a böjt esedékessége előtt. (Ezt nem röstellésképp mondom, Tisa B'Ávkor én is annyit zabáltam vacsorára, hogy másnap a reggelit alig kívántam.)

Nem volt térképem, de nem is szeretem, ha van - amikor nem egyedül utazom, utazótársaim azzal idegesítenek föl a leghamarabb, ha minden sarkon megállnak és előveszik a térképet -, sokkal inkább letámadok rokonszenves helybélieket. Itt is így tettem, üzletvezetőtől kezdve utcai fűszeráruson át katonákig sokakkal szóba elegyedtem: jelentem, ritka segítőkésznek bizonyult mindenki. Kedvencem az a géppuskás, fekete egyenruhás pasi volt, aki csillogó szemekkel, mosolyogva kísért el a sarokra, majd úgy mutatta meg, hogy merre kell mennem. Lehet, hogy másnap fölrobbant egy buszt Haifában, de attól még velem ritka kedvesen viselkedett.
Pedig rám van írva, hogy bibsi vagyok, különben Pesten miért kell minden hónapban elviselnem egy antiszemita beszólást? Megjegyzem, itt is kétszer megkaptam már kisgyerekektől a "Má nismá?"-t, ami héberül annyit tesz, "Hogy ityeg?", és komoly utalás-értékkel bír. De ennyi! Tudják, hogy zsidó vagyok, és tolerálják, mert felvilágosult emberek. (Megjegyzem, a városban 7000 külföldi él, elsősorban magamfajta idealista nyugat-európaiak, akik különböző progresszív értékrendű civil szervezeteknek dolgoznak.)

Vicces egyébként észrevenni magamon, mennyire ügyelek arra, hogy véletlenül se héberül szólaljak meg, jóllehet Izraelbe érkezésem előtt még esélyem se lett volna ivritül dumcsizni. Abból, hogy vissza kell tartanom a héberemet, érzem, kezd jelen lenni az agyamban.
Pedig zsigerből folytatnám itt is a héberül való kommunikációt, őszintén szólva nem is sok különbséget látok izraeliek és palesztinok között: amíg az egyik társaság zsidó arabokból áll, addig a másik muszlim zsidókból. Nagy ügy. Ahogy Mose mondaná: "dasz mocht nichc ojsz."

Az Óváros. Fél órán át egy, a képen látható minaret mellett található ortodox templom (arab és cirill betűs) ikonjai fölött merengtem. Közben egy fájós hátú férfi lelkesen törölgette az ikonokat, amiket egyébként imádok, otthon van több is. Sámuel ezt bálványimádásnak nevezi, én művészet-kedvelésnek.

Ramadán van, ezt jelzik a mindenhol föllelhető hold-csillagok. Első blikkre kísértetiesen emlékezteti a járókelőt Romániára, ahol nyáron is fönnhagyják a karácsonyi díszeket takarékossági okokból. Vagy egyéb megfontolásból, mindenesetre valahányszor eddig Erdélyben jártam, a nagyvárosokban mindig fönn voltak a karácsonyi égők.

Az ESZ által működtetett fiúiskola. Na, ide ziher nem fog a gyerekem járni.

Zsidó humor Palesztinában - más források által akasztófahumorként jellemeztetik.

Eiffel-torony és egyéb kimagasló épületek 38°C-ban

.

A Mutaqa'a kormánynegyed. Amíg (a képhez képest beljebb) katonákkal dumáltam az élet értelméről, arra lettem figyelmes, hogy az őrtoronyból egy gépfegyvert szegeznek nekem. Életemben először éltem ezt át, de hát ugye mindig van egy első. Ja, és végül nem engedtek be a negyedbe, de mondjuk ezek a katonák nem is mosolyogtak, nem úgy mint a feketeruhás gerilla. (PLO - Palesztin Felszabadítási Szervezet, a kormányzó erőket és más politikai alakulatokat magába foglaló bonyolult valami.)

Ramallah széle, háttérben egy illegális izraeli telep. Kiváló ötletem támadt: kövessék a mi fasisztáink is izraeli hittársaik példáját! Költözzenek Szlovákiába, Romániába, meg a többi országba, amiket valamilyen abszurd fantazmagória miatt ki akarnak sajátítani maguknak! Pár ezer hülyével kevesebb.

Holnap irány Nablus és a szamaritánusok!